Letölthető :: A kapzsi holló mp3 »

Igaz volt-e, vagy nem: azt mesélik, élt egyszer egy hatalmas vén holló.

A holló egy szép napon zsákmányért repült. Szállt, szállt, de nem talált semmit, csak elfáradt és alaposan megéhezett. Végül egy mély folyó partja fölé ért.

A parton bodorszőrű bárányka legelészett. A holló összecsukta a szárnyát, leereszkedett, egyenesen a bárányka hátára. Megrázkódott a bárány, le akarta vetni magáról a hollót. De az jó erősen belekapaszkodott a bárány bodros gyapjába és azt mondta:

- Kár, kár, bárányka, most bekaplak!

Megrémült a kisbárány, vékonyka hangon bégetni kezdett:

- Könyörülj rajtam, én még kicsi vagyok! Ne bánts!

A holló még hangosabban károgott:

- Ká-ár ! Ká-ár ! A hollók szeretik a zsenge bárányhúst ! Megeszlek !

A bárányka gondolkozott, törte a fejét, aztán így szólt:

- Jól van, holló, nem bánom !
- Ez már beszéd !

A holló már tátotta is a csőrét, de a bárányka újra megszólalt:

- Várj még egy kicsit ! Mielőtt evéshez látsz, mosd meg a karmaidat, füröszd meg a csőrödet !
- Jól van, repülök a folyóra !

Meglendítette a holló a szárnyát, röpült a folyóra.

- Kár, kár ! Folyó, hallod-e, folyó?
- Mit akarsz? – kérdi a folyó.
- Adj nekem vizet !
- Minek?
-Megmosom a csőrömet, aztán nekilátok a jó zsíros bárány-húsnak !

Azt mondta a folyó:
- Repülj el a gölöncsérhez, kérj tőle egy korsót, akkor adok vizet.

Kapta magát a holló, röpült a gölöncsérhez.

- Kár, kár ! Hallod-e, gölöncsér? – károgta – adj nekem egy korsót ! Viszem a folyóhoz, a folyó ad vizet, a vízben megmosom a csőrömet és nekilátok a jó, zsíros bárányhúsnak !

- Jól van – mondta a gölöncsér – Hozz nekem agyagot a Vörös-dombról, akkor készítek neked korsót.

A holló elrepült a Vörösdombhoz.

- Kár, ká-ár ! Adj nekem agyagot, Vörösdomb ! Elviszem a gölöncsérhez, az korsót készít nekem; a korsót a folyóhoz viszem, az vizet ad; a vízben megmosom a csőrömet és megeszem a finom, zsíros bárányhúst.

- Nem sajnálom tőled – mondta a Vörösdomb – De előbb eredj el a kovácshoz, kérj tőle csákányt, hogy agyagot fejthess.

Megörült a holló. »Hamarosan célhoz érek !« – gondolta.
Elrepült a kovácshoz:

- Kovács, hé, kovács, adj nekem csákányt ! Elviszem a dombhoz, a domb ad nekem agyagot ; az agyagot a gölöncsérhez viszem, az korsót készít nekem ; azzal a korsóval elröpülök a folyóhoz, a folyó vizet ad ; a vízben megmosom a csőrömet és nekilátok a jó, zsíros bárányhúsnak.

Ráncolta a homlokát a kovács:

- Előbb hozz tüzet – mondta – akkor majd kovácsolok neked csákányt.
- Hozok én !

Elrepült a holló tüzet keresni. Egy öreganyó éppen akkor sütött lepényt. Leszállt hozzá a holló és megszólította:

- Kár, kár ! Adj egy kis tüzet, anyóka ! Elviszem a kovácshoz, a kovács csákányt kovácsol nekem ; ezzel a Vörösdombhoz megyek, a Vörösdomb agyagot ad ; az agyagot elviszem a gölöncsérhez, az korsót készít belőle ; a korsóval a folyóhoz repülök, a folyó vizet ad ; a vízben megmosom a csőrömet és megeszem a jó, zsíros bárányhúst.

«Adok neki tüzet – gondolta az öregasszony – talán meggyullad és elég útközben ez a kapzsi holló !»

A holló azonban beszórta hamuval az izzó parazsat, csőrébe kapta, kitárta a szárnyát és elrepült.

Ment a kovácshoz, odaadta neki a parazsat. A kovács, hogy a hollót megbosszantsa, akkora csákányt kovácsolt neki, hogy a holló alig bírta.

Sietett a holló a dombhoz, a domb jó sok agyagot adott neki. Vitte a holló a gölöncsérhez. Az készített neki egy otromba, nehéz korsót.

A holló nagy nehezen felemelte, repült vele a folyóhoz és azt mondta:

- Elhoztam a korsót, adj vizet !
- Meríts magad ! – felelte a folyó.

A holló egy kötéllel a farkára kötötte a korsót és leeresztette a folyóba. Telt, telt a korsó. A kapzsi holló még több vizet akart. Amikor a korsó színig telt, a holló meglendítette a szárnyát, de nem bírta a korsót, visszaesett a folyóba. Hiába károgott, hiába vergődött – a korsó lehúzta a mélybe.

A kapzsi holló megfulladt. A bárányka ezalatt békésen járkált a parton és nyugodtan legelészett.

:: Hauff: Mesék almanachja

Letölthető :: Mesék almanachja mp3 »

Egy szép, messzi birodalomban, melyről azt tartja a monda, hogy gyönyörűséges kertjei fölött sosem áldozik le a nap, kezdettől fogva Képzelet királynő uralkodott. Századokon át két kézzel árasztotta övéire az áldást, s aki csak ismerte, tisztelte és szerette.

Szíve nagy jóságában azonban nem érte be azzal, hogy saját országát boldoggá tegye; örök ifjúsága és szépsége díszében leszállt a földre, mert hallotta, hogy annak lakói, az emberek, szomorú komolyságban, munkában és fáradozásban töltik életüket. Elhozta hát nékik birodalmából legszebb ajándékait, s attól fogva, hogy a szépséges királynő meglátogatta a földi tájakat, munkájukban vidámak, komolyságukban derűsek lettek az emberek.

Királyi anyjuknál nem voltak kevésbé szépek gyermekei sem, s azokat is elküldte, hogy örömöt vigyenek az embereknek.
Elsőnek legidősebb lánya, a Mese tért vissza a földről. Édesanyja észrevette, hogy Mese szomorú, és mintha a szeme is könnyes volna.

- Mi bajod, kedves Mese? – kérdezte a királynő – Amióta megjöttél, olyan bús és olyan levert vagy! Nem árulnád el anyádnak, mi nyomja a szívedet?
- Ó, édesanyám – felelte a Mese – mostanáig sem hallgattam volna, ha nem tudnám, hogy az én bánatom neked is fájni fog.
- Csak mondd el – biztatta a királynő. – A bánat olyan, mint a kő: egymagunk leroskadunk alatta, ketten könnyen elvisszük az útból.
- Hát akkor halld – felelte a Mese – Tudod, milyen szívesen forgok az emberek közt, milyen örömest elüldögélek a legszegényebbek kunyhójának küszöbén is, hogy munkájuk után egy kicsit elbeszélgessek velük; s azelőtt ők is barátságosan nyújtották felém kezüket, ha megláttak, és mosolyogva elégedetten pillantottak rám; de manapság már nyoma sincs ennek!

- Szegény lányom! – szólt a királynő, és megsimogatta a Mese könnytől nedves arcát. – De hátha csak képzelgés az egész!
- Higgy nekem, anyám – felelte a Mese – nagyon is jól érzem, hogy már nem szeretnek engem. Amerre csak járok-kelek, hideg tekintettel fogadnak; sehol nem néznek már jó szemmel…
- Ej, hát ha az idősebbek nem becsülnek, fordulj a gyerekekhez. Ők az én szívem kedveltjei; nekik küldöm legszebb képeimet testvéreiddel, az Álmokkal, s magam is gyakran leszálltam már hozzájuk, megöleltem, megcsókoltam őket, és sok szép játékot játszottam velük.

Ismernek is engem, bár a nevemet nem tudják; s azt is gyakran megfigyeltem, hogy éjszakánként föl-fölmosolyognak csillagaimra, reggelente pedig, ha csillószőrű barikáim végigvonulnak az égen, örömükben tapsikolnak. S még akkor is szeretnek, ha már fölserdültek; a kedves-szép lányoknak segítek tarka bokrétát kötni, és a vad fiúk elcsöndesednek, ha egy-egy sziklatetőn melléjük ülök, a messzi kék hegyek ködvilágából égbe nyúló várakat és pompás palotákat idézek elibük, és az alkony vörös felhőiből hősi lovagseregeket és csodálatos zarándokvonulásokat varázsolok nekik.
- Ó, a kedves gyermekek! – kiáltott megindultan a Mese – Jól van: velük még egyszer megpróbálom…
- Igen, édes lányom – mondta a királynő – a gyerekekkel kell megpróbálnod. De hogy a kicsinyeknek is tessél, és a nagyok se taszítsanak el: hadd öltöztesselek föl valami tetszetős ruhába. Nézd csak, ez majd egészen jól illik rád.

Intett, és szolgálói nyomban elősiettek – egy almanch köntösével. Színes kelméből készült, s tarka képek, érdekes alakok csillogtak szövetében.
A Mese szégyenkezve sütötte le szemét a díszes öltözetben, a királynő azonban kedvtelve jártatta rajta a szemét.
- Menj, lányom, és áldásom kísérjen. Ebben a köntösben talán majd azoknak a szívét is megejted, akik igénytelen, egyszerű ruhádban elutasítanak.

A Mese tehát újra leszállt a földre. Dobogó szívvel közeledett a kapu felé, amelynél a híres-okos őrök silbakoltak. Fejecskéjét lehajtotta, összehúzta magán színpompás köntösét, s aggódó léptekkel osont előre.
- Megállj! – kiáltotta egy nyers hang. A Mese riadtan megtorpant; fejét fölemelte, sötét szeme kerekre nyílt.
- A Mese! – nevetett teli torokból az őrség – Nézd csak, a Mese! És miféle öltözékben! Mondd csak, hogyan jutottál ehhez a tarka ruhához?
- Édesanyám adta rám – rebegte a Mese
- Úgy? Szóval álruhában akar becsempészni téged hozzánk? Azt már nem! Kotródj innen, mégpedig sietve!
- De én a gyerekekhez szeretnék menni – könyörgött a Mese – Hozzájuk talán csak beengedtek?
- Hogyne, hogy telebeszéld mindenféle ostobasággal a fejüket! – dohogta az egyik őr; hanem egy másik közbe lépett:
- Ej, hadd lássuk, hátha ezúttal tud valami érdekeset.
- No, nem bánjuk – egyeztek bele a többiek is. – Mutasd meg a tudományodat; hanem igyekezzél, nem vesztegelhetjük rád a drága időnket!

A Mese kinyújtotta karját, és különféle jeleket rajzolt a levegőbe. Nyomban tarka képek rajzottak elő. Karavánok tevékkel, lovakkal, nyalka lovasok, sátrak a sivatag homokján; tengerek viharmadarakkal és imbolygó hajókkal; néma erdők és néptől nyüzsgő utcák, terek; harcos vitézek és békés nomádok – mindez ott kavargott előttük; színes és mozgalmas képekben, pergő jelenésekben.

A Mese a nagy varázslásban nem is vette észre, hogy a kapu híres-okos őrei sorjában elaludtak.
Éppen újabb varázsjelet akart a levegőbe írni, amikor egy barátságos férfi lépett hozzá, és kézen fogta.

- Nézd csak, kedves Mese – mutatott az alvókra – ezeknek nem valók a te tarka képeid. Surranj be gyorsan a kapun, s én majd békés, meghitt szállást adok neked a házamban, ott nyugton ellakhatsz, kedvedre elélhetsz. Ha fiaim és lányaim jól megtanulták a leckéjüket, pajtásaikkal együtt fölkereshetnek téged, és te majd mesélsz nekik. Jó lesz így?
-Ó, boldogan megyek veled az én kedves barátaimhoz, a gyerekekhez! – kiáltott föl a Mese – Igyekezni fogok, hogy vidám, kellemes órákat szerezzek nekik!

A derék férfi elégedetten bólintott, s karját nyújtotta a Mesének, úgy segítette át a hanyatt horkoló őrök lábain. A Mese pedig, ahogy az őrökön túljutottak, mosolyogva nézett körül, aztán gyorsan besurrant a kapun.

Sziasztok. Holnap (pénteken) délután öt órától mesét mondok nektek. Nézzetek be.